Nézlek, amint alszol. Wolfie, az öcséd és Laurent belépnek a szobába. Beszélek Wolfie-val. Visszaemlékezünk arra a vidéki házamra. A dobermanokra, amelyektől annyira féltél… Emlékszünk… 25 évvel ezelőtt Bajorországban egy kis faluban. Wolfie 14 éves volt, én 23, te pedig 20. Nevettünk, amikor bejelentették, hogy a franciaországi Romy Schneider-rajongók klubjának elnöknője meglátogat bennünket. És megérkezett egy magas, fiatal, félénk nő szemüveggel: Bernadette. Amikor visszaértünk Párizsba, telefonáltunk neki. 6 éven át a titkárnőnk volt. Még mindig az én titkárnőm, immár 22 éve. Nézlek mély álmodban. Tegnap még éltél. Éjszaka volt. Amikor hazaértetek, azt mondtad Laurent-nak: “Feküdj le. Nemsokára én is jövök. Egy kicsit még Daviddal maradok, és zenét hallgatok.” Minden este ezt mondtad… Hogy egyedül akarsz maradni halott gyermeked emlékével. És akkor éjjel leültél. Papírt, ceruzát vettél elő, és rajzolni kezdtél. Sarah-nak. A kislányodnak rajzoltál éppen, amikor hirtelen belehasított a fájdalom a szívedbe. . . Olyan szép vagy. Szép, gazdag, híres, mi kellett még? Béke, egy kevés boldogság... Nézlek végtelen álmodban… Újra egyedül vagyok. Szerettél. Szerettelek. Francia színésznőt, francia sztárt csináltam belőled. Ezért érzem felelősnek magam. És Franciaország, amelyet én értem szerettél, a te hazád lett. . . Franciaország. Wolfie elhatározta – Laurent mondta neki, te is azt szeretted volna -, hogy itt fogsz maradni, és örökké francia földben pihensz. Boissy-ban. Ahová néhány nap múlva a fiad, David is megérkezik. Egy kis faluban, amelynek egyik háza a tied volt, éppen megkaptad a kulcsait. Itt akartál élni, Laurent mellett, a lányod, Sarah mellett. Itt akartál örökké aludni. Franciaországban. Mellettünk, mellettem... Hogy megkönnyítsem Laurent és a családod feladatait, előkészítettem a távozásodat Boissy-ba. De nem leszek ott, sem a templomban, sem a temetőben. Wolfie és Laurent megértenek. Téged meg arra kérlek, bocsáss meg nekem. Tudod, hogy nem tudnálak megvédeni ettől a tömegtől, ettől a to­lakodástól, a “látványra” éhes nézőktől, akiktől annyira féltél, akik miatt remegtél. Bocsáss meg. Elmegyek hozzád majd másnap, és egyedül leszünk. Babácskám, újra és újra nézlek. A tekintetemmel körül akarlak ölelni, és újra és újra elmondani, hogy soha nem voltál ilyen szép és ilyen nyugodt. Pihenj. Itt vagyok. Melletted megtanultam egy kicsit németül. Ich liebe dich. Szeretlek. Szeretlek, babácskám. Alain" - 1982. június 11.