Ha valaki Romy Schneider, érzékeny és szenvedélyes. . . Hogyan is lehet másoknak megmagyarázni, ki voltál te és kik vagyunk mi, színészek? Hogyan lehet megmagyarázni, hogy a játéktól, attól, hogy mások figuráit alakítjuk, hogy azt játsszuk, ami mi magunk nem vagyunk, hogy mindettől, megbolondulunk és elveszünk. Valamennyire is fennmaradni milyen nehéz, micsoda erő, jellem és egyensúly kell hozzá. Hogyan lehet ezt az egyensúlyt megtalálni a mi világunkban, a zsonglőrök, bohócok cirkuszi világában? Azt mondtad: “Semmit nem tudok csinálni az életben, de a filmen mindent…” Nem, a civilek ezt nem tudják megérteni. Minél nagyobb színésszé válik valaki, annál ügyetlenebb élni. Garbo, Marilyn, Rita Hayworth … És te. És én kiabálok, miközben te pihensz, és sírok melletted, mert nem, nem, ez a rettenetes mesterség nem való egy nőnek… Tudom, hogy nem, mert én, a férfi vagyok, aki téged a legjobban ismert és a legjobban megértett. Mert én is színész vagyok. Ugyanabból a fajból voltunk, babám… ugyanazt a nyelvet beszéltük. De én férfi vagyok. A “többiek” nem tudnak minket megérteni. A színészek igen. De a civilek nem. Ez megmagyarázhatatlan. És ha a színész nő, mint te, ők nem tudják megérteni, hogy ebbe bele lehet halni. Azt mondják, legenda voltál, mítosz voltál. Persze. Csakhogy… csakhogy a mítosz, tudjuk, nemcsak mítosz. Homlokzat. Tükrözés. Jelenség. Király, herceg, hős, Sissi, Madame Haneau, a sirály. És ez a mítosz este hazamegy. És akkor már csak Romy; egy nő, rosszul megértett; rosszul fogadott, akiről rosszul írnak az újságokban, akit kínoznak… És a mítosz a magányban elhasználódik. Félni kezd. És minél inkább tudatában van a félelmeinek, annál inkább belezuhan az alkohol és a nyugtatók boldogító ismétlődésébe. Szokássá válik, aztán szükségessé. Aztán helyettesíthetetlen. És az elhasznált szív megáll, mert túl fáradt ahhoz, hogy dobogjon. Rosszul bántak ezzel a szívvel. Ez a szív csak egy asszonyé, aki este leül egy pohár elé…