Azt mondják, a David halála okozta kétségbeesés ölt meg téged. Tévednek. Nem ölt meg. Befejezett. Hiszen te mondtad Laurent-nak, nagyszerű társadnak: “Úgy érzem, az alagút végére érek….” Akartál élni, szerettél volna élni. De igaz, hogy szombaton hajnalban az alagút végére értél. És amikor a szíved összetört, egyedül te tudtad, hogy ott az alagút vége…Véletlenszerűen írok neked. Minden rend nélkül. Babácskám, aki agresszív voltál, és elesett. Soha nem tudtad elfogadni és megérteni a nyilvánosság előtt élő nő mesterségének játékát, amit te magad választottál, és amit szerettél. Nem értetted meg: nyilvános személyiség voltál, és micsoda fontossága volt ennek! Visszautasítottad a játékot, mindazokat a játékokat, amelyeket a mi szakmánk megkövetel. Támadva, sértve érezted magad az intimitásod­ban. Mindig lesben álltál, mint egy üldözött állat, mint egy őz, amelyet kergetnek. És tudtad, hogy a sors elveszi az egyik kezével azt, amit a másikkal nyújtott. Több mint öt évig éltünk együtt. Aztán az élet elválasztott minket. De gyakran hívtuk egymást. Üzeneteket küldtünk. És 1968-ban következett A medence. Együtt dolgoztunk. Elmentem érted Németországba. Ismertem Davidot, a fiadat. A film óta testvérek vagyunk. Minden tiszta és világos közöttünk. Nincs többé szenvedély. Jobb és több van: barátságunk. Hasonlatosságunk… “Micsoda színésznő! Micsoda tragika!” – így beszélnek rólad. Nem tudják, hogy azért tudsz filmen tragikus hős lenni, mert az vagy az életben, és ezt nagyon drágán fizeted meg. Nem értik, hogy a te magánéleted drámái élednek fel a filmvásznon szerepeidbe… Nem tudják kitalálni, hogy azért vagy a filmen “jó” és “zseniális”, mert közben a tragédiát éled meg, és azért vagy felzaklató, mert személyes drámáid sugároznak át rajtad. És azért sugárzol, mert ezek a drámák égetnek… Ó, babám, micsoda munkája a fájdalomnak! Vajon veled éltem, vagy csak melletted? David haláláig mégiscsak “a szakma” tartott téged a víz felszínén. Aztán David elment… És már nem volt elég a szakma. Nem csodálkoztam, amikor megtudtam, te is elmentél. Azon csodálkoztam, hogy nem lettél öngyilkos. De nem lepett meg, hogy megtört a szíved. Tudtam: ez volt az alagút vége.