És Ausztria és Németország mindennek elnevezett engem, emberrablónak, kizsákmányolónak, amiért elvettem tőlük a “császárnőt”! Én, a francia, aki egy szót sem tudtam németül. És te, babácskám, aki egyetlen szót sem tudtál franciául. Kezdetben szavak nélkül szerettük egymást… Néztük egymást, és nevettünk. Babám… Puppelé. Én pedig “Pépé” voltam. Néhány hónap múlva én még mindig nem beszéltem németül, de te már beszéltél franciául, olyan jól, hogy Franciaországban színházban is felléptünk. Visconti rendezte a darabot. Azt mondta, mi ketten hasonlítunk egymásra, a két szemöldök között mind a kettőnknek ott van a V-jel, amely néha a haragtól, a félelemtől és az aggodalomtól összeráncolódik. Visconti ezt “Rembrandt V-jének” nevezte, mert ahogyan ő mondta, ugyanez a V látszott Rembrandt önarcképein…! Nézlek, amint alszol. Rembrandt V- je elsimult… Már nem félsz. Nem vagy megijedve. Már nem állsz lesben. Nem vagy megkínozva. Az üldözésnek vége, és te pihensz. Nézlek újra és újra. Olyan jól és olyan erősen ismerlek. Tudom, ki vagy és tudom, miért haltál meg. A jellemed – ahogyan mondják. Azt felelem nekik: Romy jelleme az ő jelleme volt. Ez minden. Hagyjanak engem békében. Szenvedélyes voltál, mert egész ember voltál. Egy gyerek, akiből nagyon korán, túl korán sztár lett. Tehát az egyik oldalon egy gyermek szeszélyei, haragjai és hangulatváltásai – jogosak természetesen, de beláthatatlan következményekkel -, a másik oldalon pedig a profi tekintélye… A gyerek, aki nem nagyon tudja, mivel játszik, kivel játszik és miért. Ebben az ellentmondásban, ezen az íven át összetolódik a félelem és a szerencsétlenség.