"Nézlek végtelen álmodban. Melletted vagyok, ágyad fejénél… Hosszú, piros-fekete tunikát viselsz, a felsőrészén hímzésekkel. Virágok, azt hiszem, de nem nézem őket. Búcsúzom tőled az utolsó búcsúval, babácskám… Így hívtalak: Puppelé. Németül ez azt jelenti: “kisbaba, babácska”. Nem a virágokat nézem, hanem az arcodat, és arra gondolok: talán soha nem voltál ilyen szép. Arra gondolok: életemben – és a te életedben is – először látlak nyugodtnak és lecsillapodottnak. Milyen nyugodt vagy, milyen finom, milyen szép. Azt hinné az ember, egy szelíd kéz letörölte az arcodról a görcsök és félelmek jegyeit. Nézlek, amint alszol. Azt mondják, halott vagy. Rád gondolok és magamra, kettőnkre. Vétkes vagyok? Szemben egy lénnyel, akit az ember szeretett, és akit mindmáig szeret, eszébe jut ez a kérdés. És az érzelmek elárasztanak, aztán azt mondom magamban: nem vagyok bűnös, de felelős vagyok… Az vagyok. Miattam történt, hogy Párizsban szűnt meg dobogni a szíved az elmúlt éjszaka. Miattam, mert huszonöt évvel ezelőtt engem választottak, hogy a partnered legyek a Christine-ben. Bécsből érkeztél, én Párizsban vártalak egy csokor virággal a kezemben, ami­vel nem tudtam mit csinálni… A film producerei azt mondták: “Ha leszáll a repülőgépről, induljon el feléje, és, nyújtsa át a virágokat.” Vártalak a virágaimmal, mint egy hülye a fotóriporterek gyűrűjében. Leszálltál a gépről. Feléd mentem. Azt mondtad anyádnak: “Ki ez a fiú?” Ő így felelt: “Nyilván Alain Delon, a partnered…” Más nem történt, semmi villámcsapás. Aztán Bécsbe mentünk, ahol a filmet forgatták. És ott bolondul beléd szerettem. Te pedig belém szerettél. Sokszor feltettük egymásnak a kérdést: “Ki volt először szerelmes, te vagy én?” Számoltunk: “Egy, kettő, három.” És aztán feleltünk: “Sem te, sem én! Egyszerre!” Istenem, milyen fiatalok voltunk és milyen boldogok! A forgatás végén azt mondtam neked: “Gyere velem Franciaországba.” És te így feleltél: “Igen, melletted akarok élni, Franciaországban.” Emlékszel? A családod, a szüleid őrjöngtek.