Ha gyerekként igaz volt rád több az alábbi állítások közül, nagy eséllyel átélted a niktofóbiát – vagyis a sötéttől való intenzív félelmet.

Sokan emlékeznek arra, hogy nem mertek sötét szobában egyedül maradni, még akkor sem, ha pontosan tudták, hogy nincs ott semmi. A sötétség nem konkrét veszélyt jelentett, hanem ismeretlent, amit a képzelet könnyen benépesített. Gyakori volt az is, hogy lefekvés után minden apró zaj felerősödött, és a legkisebb nesz is fenyegetőnek tűnt.

Tipikus jel volt az is, ha valaki csak égő lámpával vagy éjszakai fénnyel tudott elaludni, és pánikszerűen ébredt fel, ha az valamiért kialudt. Sok gyerek ragaszkodott ahhoz, hogy a szülő a közelben maradjon, vagy többször visszamenjen ellenőrizni, „minden rendben van-e”. Nem a magány volt ijesztő, hanem a sötétben való egyedüllét.

Az is árulkodó, ha valaki kerülte a sötét helyeket: nem szívesen ment le egyedül a pincébe, félt a sötét folyosóktól, vagy futva közlekedett lekapcsolt lámpánál. Ezek a reakciók nem gyengeséget, hanem egy nagyon is gyakori gyermeki félelmet jeleznek.

A niktofóbia gyerekkorban teljesen természetes jelenség, és legtöbbször magától enyhül az évek során. A jó hír az, hogy ritkán marad meg felnőttkorra súlyos formában. Az emlékek azonban sokaknál ott maradnak – apró reflexekben, ösztönös mozdulatokban. Ha magadra ismertél, fontos tudni: nem voltál különleges eset, és nem „képzelted”. Egyszerűen csak egy olyan félelmet éltél át, amit nagyon sok gyerek megtapasztal.

Leadfotó: 123RF